Loading
  • 1.jpg
  • 2.jpg
  • 3.jpg
  • 4.jpg
  • 5.jpg
  • 6.jpg
  • 7.jpg
  • 8.jpg

Műcsarnok

Az állandó és végleges Műcsarnok megépítésének gondolatát 1893 februárjában az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat választmánya által kiküldött bizottság vetette fel. Műcsarnok ezt megelőzően már több is épült: 1877-ben a mai Andrássy út 69. helyén, illetve 1885-ben az Országos Általános Kiállítás alkalmából (lásd Magyar Alkotóművészek Háza), de ezek az épületek kiállítási célokra valójában alkalmatlanok voltak. Ekkoriban „a magyar képzőművészeti élet oly mértékben fellendült, hogy a művészetek pártolására megfelelő teret és világosságot biztosítani csak egy új, korszerű műcsarnok építésével volt lehetséges”. Az előkészületek gyorsan haladtak, így 1894-ben a fővárosi közgyűlés az Aréna (ma Dózsa György) út és a Stefánia (ma Olof Palme sétány) út közötti, a Feszty körkép rotundájával szemközti 4000 négyszögölnyi bozótos területet 30 évre képzőművészeti célra átengedte. Még ebben az évben a képviselőház a Műcsarnok felépítésére megszavazott 300000 forintot.

Az építésztársadalom minden reménykedés ellenére hiába várta a tervezésre kiírandó pályázatot. Alig telt el egy hónap a költségkeret elfogadása után, Schickedanz Albert – minden pályáztatás nélkül– alá is írta a részletes építészeti tervek elkészítésére vonatkozó szerződést.  Ő már az előkészítő bizottság megalakulása időszakában készített vázlatterveket, melyek szerint "az új műcsarnokot a háromhajós bazilika alapeszméje szerint kellene megoldani". Schickedanz ekkor társult Herczog Fülöp építésszel, aki főleg a technikai és gazdasági ügyeket intézte. Együttműködésük hosszú ideig, 1906-ig , a Szépművészeti Múzeum felépítésének befejezéséig tartott.
Az építkezés 1894 végén kezdődött és 1896 májusára be is fejeződött. A földszintes épületben 4 nagyobb és 10 különböző méretű kiállító terem került kialakításra, e mellett kávézó, könyvtár, hozzákapcsolódó olvasóterem is helyet kapott. Azért földszintes, hogy a termek felső természetes világítása biztosított legyen. A szoborkiállítások számára kialakított oszlopos folyosóval körülvett félkör alakú csarnok rendezvények, bálok, estélyek megtartására is alkalmas volt. Az épület belső díszítése főleg anyagi okok miatt puritánra sikeredett, igazán csak az előcsarnok volt az, amelyik múzeumhoz illő díszes kialakítást kapott. Itt voltak láthatók Lotz Károly kisméretű faliképei, illetve Schickedanz dekoratív festései. A Műcsarnok ünnepélyes átadására a király jelenlétében, 1896 májusában került sor. Rögtön a megnyitás után nagyszabású képzőművészeti és építészeti kiállítást rendeztek, melyen 267 kiállító 1276 művét mutatták be. „ Itt van az egész magyar művészvilág, az elmúlt évtized java munkái, a ma legjobb termése! Csudálatos erővel mutatja be a nemzeti művészet mivoltát ez a kizárólag magyar kiállítás” (Bródy Sándor, Magyar Hírlap 1896. május 4.) Az első kiállítás színvonalát –mely az Ezredéves Kiállítás teljes ideje alatt nyitva volt– egyebek között Munkácsy Mihály Benczúr Gyula, Szinyei Merse Pál, Barabás Miklós, Lotz Károly, Than Mór, Zichy Mihály, a fiatalabbak közül pedig Csók István, Fényes Adolf, Rippl-Rónai József és mások művei biztosították. Az első világháborúig az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat irányvonala határozta meg a kiállítások jellegét, leginkább a konzervatív felfogású ún. akadémikus művészek éves tárlatainak biztosított otthont. Mivel a Magyar Képzőművészeti Társulat vállalta a művészet nagy halottjainak temetését is, így a Műcsarnokból indult utolsó útjára Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Lechner Ödön, Spányi Béla és Mészöly Géza. Az első világháború alatt a Műcsarnokban hadikórház működött, bár a  üvegtetejű termek teljesen alkalmatlanok voltak kórházi célokra. Hogy a betűző nap ne bántsa a sebesülteket, az üveg és bádogtetőt két réteg mésszel vonták be, amit az eső feloldott és a réseken át befolyó meszes víz hatalmas károkat okozott. Az emiatt erősen leromlott állapotú épület felújítását és folyamatos működtetését a háború után csak kölcsönök felvétele és a gyors kormányzati segítség tette lehetővé.

A helyrehozatalt követően éppen hogy beindult a művészeti élet, amikor 1919-ben a Tanács-kormány államosította a Műcsarnokot. 1919 júniusában rendezték meg a proletárhatalom által köztulajdonba vett műkincsek kiállítását, melynek gerincét az államosított magángyűjtemények darabjai alkották, és amelyre szakszervezeti igazolvány biztosított ingyenes belépést. „A forradalmas művészet összetalálkozik a forradalmas néppel, s e találkozásból csudák születnek” – lelkesedett Szakasits Árpád az Új Idők 1919. július 11-i számában. A Tanácsköztársaság bukása után visszaállt a régi rend és ismét rendszeresek lettek a tavaszi és őszi tárlatok
1926-ban az épület a főváros tulajdona lett, de továbbra is a Képzőművészeti Társulat bérelte, így aztán a kiállítási politika sem változott sokat.
1939-ben elkészült a Műcsarnok általános rekonstrukciójára vonatkozó javaslat, mely hét pontban foglalta össze a legfontosabb munkálatokat: a fűtőberendezés átalakítása, a csatorna-rendszer kibővítése; az üvegtető javítása, az épület díszítményeinek, oszlopainak, freskóinak javítása, az oromzat mozaikjainak elkészítése, a termek padlójának és falainak javítása, to-vábbá felmerült a belső üvegtetőzet lesüllyesztése, ami 20% -kal csökkentette volna a fűtési költségeket.  Ezek közül a főváros 1940-ben a fűtési rendszer korszerűsítését és a főhomlokzati timpanonba Haranghy Jenő kartonja alapján készítendő mozaikkép –témája: Szent István a művészetek pártfogója– elkészítését támogatta.
A második világháború alatt az épület erősen megrongálódott, az előcsarnok Dózsa György úti fala és a mennyezet egy része leomlott. Borsos László építész irányítása mellett először az épület külső részét állították helyre, majd ismét legyártották és visszahelyezték a Zsolnay kerámiaelemeket. Ezután helyreállították a belső tereket, és alkalmassá tették kiállítások rendezésére, majd az előcsarnok súlyosan megsérült Lotz freskóját Kákay Szabó György az 1950-es évek elején kiegészítette. A további évek átalakítása során a kiállítási tér jelentősen csökkent, a szoborcsarnokból raktár lett, oszlopsorát befalazták
Az előcsarnok festését 1994-ben Nagy Gábor az eredeti vázlattervek alapján rekonstruálta. A 60-as évek elején ismét átépítették, ekkor főleg az alapokat erősítették meg. Az épület átadásának 100. évfordulójára, 1995-ben a Műcsarnokot teljesen felújították ekkor új tereket, az alagsorban előadótermet, oktatóstúdiót alakítottak ki.
„A Műcsarnok eredetileg a ligetben állt, minden oldalról növények vették körül. A Hősök tere növényzetét 1938-ban, az eucharisztikus kongresszus alkalmából távolították el, akkor kapott a tér díszes kőburkolatot. Az Aréna úti oldal fái az ötvenes évek legelején az – akkor éppen Sztálin térnek nevezett – felvonulási út létesítésének estek áldozatul. Az így kialakult kősivatag természetesen más összképet ad. A Műcsarnokra a ›Műjégpálya felől nézve alkothatunk magunknak képet arról, milyen is lehetett az egykor” –írta Gábor Eszter művészettörténész A Műcsarnok épülete c. tanulmányában.
A Műcsarnok ma Magyarország meghatározó kortárs művészeti kiállítóhelye, legfőbb feladata a nemzetközi és hazai kortárs képzőművészeti trendek, jelenségek közvetítése, bemutatása, alakítása.

Városliget intézményei